Mi a hasonlóság egy idegen világba csöppenő nyugdíjas csoport, és két szökésben lévő 12 éves között? 

Hiába töri magát halivúd, még mindig tud élményt adni egy robbantás, és rojtos szélű vicckönyvekből kiragadott egysorosaktól mentes film. Manapság a mozikban idegen az az érzés, amikor egy szép és különleges, az egyszerűségével magával ragadó, őszinte történet az amire oda kell figyelnünk, és azon kapjuk magunkat, hogy nem kapjuk magunkat semmin.

Pontosan ilyen a Holdfény királyság, és a Keleti nyugalom - Marigold Hotel is. Történetükben és képi világukban teljesen másak, viszont a két film hangulata, és az élmény amit átadnak, az pontosan olyan, mintha egy kedves kalandregénnyel csurig töltött medencébe, orrunkat befogva ugranánk egy jó nagy seggest fejest. 

Ahogyan az olasz bajnokik végeredménye, úgy borítékolható jó előre egy film minősége is ha meglátjuk, hogy a színészi gárda nem ad alább az angol színjátszás krémjénél, vagy éppen a rendező nem más mint Wes Anderson.

A Marigold Hotel egy jól bejáratott keretben próbál kiteljesedni, aminek az alapja, hogy az ellentétek bizony tényleg vonzzák egymást. Jelen esetben a komoly kis történelmi párosítást az idős, unott angolokkal szemben, a fiatal, nyüzsgő indiaiak adják.

A két világ közti kapcsolatot Sonny (Dev Patel), a "szállodaigazgató" szolgáltatja. Ő, a mesterien fondorlatos üzletember bőrébe bújt jólelkű hülyegyerek az, aki meghívja az angol nyugdíjasokat a csodás élményekkel kecsegtető indiai hoteljébe. Bár a hirdetésben állítottak fele sem volt igaz, - hiszen a hotel messze tart hajdani fényénél - ez az aminek hála az idősek rájönnek, hogy HELÓ, van élet 60 fölött is, itt az ideje nyitniuk az új világ, egy új élet felé. 

Mindez többek közt Judi Dench, Bill Nighy, Maggie Smith és Tom Wilkinson főszerepelésével tárul elénk, és egyúttal nyugtat is meg bennünket, hogy a rohanó világból kiégve, életünk aranyló alkonyába érve sem kell lemondanunk mindenről. Igazából semmiről sem.

Minden ember imád olvasni. Na jó, minden ember olvasott már legalább egy könyvet. Egy rövidítettet? Vagy legalább tud olvasni.

Egy jó könyv hangulata olyan, hogy hosszú évekig kellemes érzés fogja el az olvasóját, hiába, hogy a történetből már csak a főbb szálak, legnagyobb csattanók maradtak is meg. Ez a helyzet azokkal a filmekkel is melyeket Wes Anderson írt és rendezett, köztük a Holdfény királyság (Moonrise Kingdom) is.

1965 nyarán járunk, amikor is egy csibész lelkű kiscserkész Sam, valamint szerelme, a való világon kívül bármiben elmerülő igazi különc kislány, Suzy. kereket oldanak. Mire vágyik egy 12 éves? És kettő? Felpakolják az általuk értékesnek gondolt holmikat, és gyermeki naivitással nekilátnak a nagy kalandnak, azaz a fiú Bear Gryllst idéző cserkésztudásával könnyedén megszelídített vadonnak.

Terv? Új élet kezdése. Hol? Bárhol. Kivel? Együtt.

Az okozott kavalkádban a cserkészek, élükön vezetőjükkel (Edward Norton) indulnak el, valamint a rendőrkapitány (Bruce Willis), és a lány szülei (Bill Murray és Frances McDormand) igyekeznek megtalálni, és visszahozni a két szökevényt. Persze Tommy Lee Jones 2 perc alatt kiosztaná a helyi rangereket, és délutánra már a rántott hús mellett élveznék a szülői gondviselés kegyetlen fejtágítását a kölkök, de ettől most tekintsünk el. 

Az abszurd dráma, és az unalmas kisvárosi élet határán ingázó film nem akar minket semmivel hitegetni, egyszerűen végigvezeti a cselekményt, miközben feleleveníti a nézők gondtalan gyermekkorát. A történet karikatúra jellegű kedves egyszerűsége mellé a színészi játék is kiváló (ATTENTION! még Bruce Willis is színészkedik emberek!), a képi világ pedig egyszerűen zseniális. 

A két film természetesen nem hibátlan, helyenként következetlenek és kiszámíthatóak, mindazonáltal bizonyítékul is szolgálnak arra, hogy talán nem szerencsés a látványért járni a moziba, ha kaphatunk élményt is.